Environment

A klímaigazságosságnak túl kell lépnie a határokon

Az elit „megoldása” a klímaválságra: a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők kizsákmányolható migráns munkaerővé alakítása. Valódi internacionalista alternatívára van szükségünk.
A klímakatasztrófák miatt már ma is évente 25,3 millió ember kényszerül elhagyni otthonát, és hamarosan ez lesz az első számú ok világszerte. A klímaváltozás azokat érinti a legerőteljesebben, akik a legkevésbé felelősek érte; majd ugyanők kemény biztonsági rendszerekkel és egyre inkább militarizálódó határokkal is szembesülnek. A klímaválság legfőbb felelősei igyekeznek hasznot húzni belőle, és a hatások csillapításának álcája mögé bújva próbálják kihasználni a kitelepítetteket. Ha tisztességesebb és fenntarthatóbb politikai-gazdasági rendszereket kívánunk építeni, és meg akarjuk akadályozni a gazdasági apartheid térhódítását, akkor a határokra támaszkodó perspektívákon túlra kell tekintenünk.
A klímakatasztrófák miatt már ma is évente 25,3 millió ember kényszerül elhagyni otthonát, és hamarosan ez lesz az első számú ok világszerte. A klímaváltozás azokat érinti a legerőteljesebben, akik a legkevésbé felelősek érte; majd ugyanők kemény biztonsági rendszerekkel és egyre inkább militarizálódó határokkal is szembesülnek. A klímaválság legfőbb felelősei igyekeznek hasznot húzni belőle, és a hatások csillapításának álcája mögé bújva próbálják kihasználni a kitelepítetteket. Ha tisztességesebb és fenntarthatóbb politikai-gazdasági rendszereket kívánunk építeni, és meg akarjuk akadályozni a gazdasági apartheid térhódítását, akkor a határokra támaszkodó perspektívákon túlra kell tekintenünk.

„Nem fuldoklunk: harcolunk!” – hangzik a csendes-óceáni klímaharcosok hívószava. Húsz csendes-óceáni sziget fiatal őslakosai fújnak riadót az ENSZ éghajlati üléseitől az ausztrál szénkikötők blokádjáig mindenütt, az alacsonyan fekvő szigetek lakóit érintő globális felmelegedés miatt. Az áldozati narratívát elutasítva – a szamoai Brianna Fruean szavaival: „nincs szükségetek a fájdalmamra, a könnyeimre ahhoz, hogy tudjátok: válság van” – szembeszállnak a fosszilisenergia-iparral és az olyan gyarmati óriásokkal, mint amilyen a világ legnagyobb fejenkénti szén-dioxid-kibocsátásáért felelős Ausztrália.

A klímakatasztrófák miatt világszerte évente 25,3 millió ember – szinte másodpercenként egy személy– kényszerül elhagyni otthonát. 2016-ban háromszor annyian hagyták el otthonukat a klímakatasztrófák miatt, mint üldöztetés miatt. A becslések szerint 2050-re csak Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában 143 millió ember kényszerül elhagyni lakóhelyét. Egyes előrejelzések szerint az éghajlatváltozás miatt kitelepítettek száma világszerte akár az egymilliárdot is elérheti.

Az otthonuk kényszerű elhagyásnak leginkább kiszolgáltatottak feltérképezeskor feltárulnak a gazdagok és szegények közötti, a globális Észak és a globális Dél közötti, valamint a fehérek és a feketék, őslakosok és más rasszizált csoportok közötti törésvonalak.

A hatalom globalizált aszimmetriái migrációt keltenek, de korlátozzák a mobilitást. A lakóhelyüket elhagyni kényszerülő emberek – akik a legkevésbé felelősek a globális felmelegedésért – militarizált határokkal kerülnek szembe. Bár a politikai elit magát a klímaváltozást nem méltatja figyelemre, a klímamigrációt határbiztonsági kérdésnek tekinti; legújabban ez szolgál ürügyként a gazdag államoknak határaik megerősítéséhez. 2019-ben az ausztrál védelmi erők bejelentették, hogy katonai járőrözést indítanak az Ausztrália körüli vizeken a klímamenekültek feltartóztatása céljából.

A klímabiztonság burjánzó szektora a militartizált határokat részesíti előnyben, ami tökéletesen illik az ökoapartheid szemléletéhez. „A határok a környezetvédelem legjobb szövetségesei: ezek révén fogjuk megmenteni a bolygót” – fogalmazott a francia szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés, Marine Le Pen pártja. Az amerikai Pentagon által megrendelt jelentés a klímaváltozás biztonsági következményeiről a következőképp foglalja össze a klímamenekültekkel szembeni ellenséges hozzáállást: „A határok országszerte meg lesznek erősítve, hogy visszatartsák a Karib-tengeri szigetekről (ahol különösen súlyos a probléma), Mexikóból és Dél-Amerikából érkező nemkívánatos, éhező bevándorlókat.” Az USA megkezdte az Éber Őrszem műveletet Florida partjainál, és a karib-tengeri katasztrófák nyomán létrehozta a Délkeleti Nemzetbiztonsági Munkacsoportot, hogy érvényt szerezzen a tengeri tilalomnak, és a végrehajtsa a deportálásokat.

Munkaerő-migráció a klímaváltozás hatásainak enyhítésére

kettétörted az óceánt,

hogy itt lehess,

mégse találkoztál olyannal, akinek kellenél

Nayyirah Waheed

 A határok ellenőrzésének fokozása mellett az ideiglenes munkaerő-migrációt is egyre inkább a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás stratégiájaként hirdetik. A klímaváltozás miatti lakóhely-változtatás kezelésére szolgáló többoldalú, állami vezetésű projekt, az úgynevezett Nansen-kezdeményezés részeként az ausztrál kormány úgy terjesztette elő az ideiglenes idénymunkások programját, mint a csendes-óceáni térség klímaváltozással szembeni ellenálló képessége megteremtésének kulcselemét. A Nansen-kezdeményezés kormányközi globális konzultációján elhangzott ausztrál nyilatkozatot azonban nem a környezetvédelmi miniszter ismertette, hanem a Bevándorlási és Határvédelmi Minisztérium.

2022 áprilisától az új Csendes-óceániai–Ausztráliai Munkaerő-mobilitási Program megkönnyíti az ausztrál vállalkozások számára, hogy ideiglenesen alacsony bérű (a program szóhasználatában: „alacsonyan képzett” és „képzetlen”) munkavállalókat alkalmazzanak a csendes-óceáni kis szigetországokból, köztük Naururól, Pápua Új-Guineából, Kiribatiról, Szamoáról, Tongáról és Tuvaluról. Nem puszta véletlen, hogy több felsorolt országnak a természeti környezetét is és a gazdaságát is bő száz éve pusztítja az ausztrál gyarmatosítás.

Nem anomália, hogy Ausztrália a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő klímamenekülteket az ideiglenes munkaerő-migrációba tagozza be. Az irányíthatatlan és szabálytalan migráció – egyebek között a klímamigráció – megnövekedésével az ideiglenes munkaerő-migrációs programok lettek a „jól kezelt migráció” sablonjai világszerte. Az elit mindkét oldal számára nyerő megoldásként mutatja be a munkaerő-migrációt, mivel a magas jövedelmű országok munkahelyi biztonság vagy állampolgárság nyújtása nélkül csillapíthatják munkaerőhiányukat, az alacsony jövedelmű országok pedig a migránsok hazautalásai révén enyhítik a strukturális elszegényedést.

A veszélyes, alacsony bérű munkákat – a mezőgazdasági, háztartási és szolgáltatási munkákat –, amelyek nem szervezhetők ki, ma szinte teljesen ilyen módon, a határon keresztül beléptetett munkaerővel végeztetik el. A határon keresztül beléptetett munkaerő alkalmazása és a kiszervezés ugyanannak a neoliberális érmének a két oldala: a munkavállalói és politikai hatalom mindkét esetben szándékosan meg van nyirbálva. Nem szabad összekeverni a szabad mobilitást az ideiglenes munkaerő-migrációval, utóbbi ugyanis a külpolitika, a klímapolitika, a bevándorláspolitika és a munkaügyi politika szélsőségesen neoliberális megközelítését jelenti, amelynek célja a tőkefelhalmozás hálózatainak bővítése a többletnépesség létrehozásán és fegyelmezésén keresztül.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet elismeri, hogy az ideiglenes migráns munkavállalók kényszermunkával, alacsony bérekkel, rossz munkakörülményekkel, a szociális védelem gyakorlatilag teljes hiányával, az egyesülési és szakszervezeti jogok megtagadásával, diszkriminációval és idegengyűlölettel, valamint társadalmi kirekesztéssel szembesülnek. Az államilag jóváhagyott kényszermunkaprogramok keretében a munkavállalók jogilag egy munkaadóhoz vannak kötve, és kiutasíthatók. Az ideiglenes migráns munkavállalókat a felmondás és a kiutasítás fenyegetésével kényszerítik engedelmességre, ami rámutat a bevándorlási státusz és a bizonytalan munka közötti alapvető kapcsolatra.

Az ideiglenes munkaerő-migrációs programokon keresztül a munkavállalók munkaerejét először a határokon fogják be, majd az engedelmes munkaerőt a munkaadók használják ki. A migráns munkavállalók állandó bevándorlási státuszának megtagadása biztosítja az olcsó munkaerő folyamatos utánpótlását. A határok nem arra szolgálnak, hogy minden embert kizárjanak, hanem arra, hogy megteremtsék a „kiutasíthatóság” feltételeit, ami növeli a társadalmi és munkaügyi bizonytalanságot. Ezek a munkavállalók megkapják az „idegen” munkavállalók címkéjét, ami tovább fokozza az ellenük irányuló rasszista idegengyűlöletet, egyebek között a többi munkavállaló részéről. Míg a migráns munkavállalók ideiglenesek, maga az ideiglenes migráció mindinkább a migráció állandó, neoliberális, államilag irányított modelljévé válik.

A jóvátételnek része a határok eltörlése

„Erkölcstelen, hogy a gazdagok jövőbeli gyermekeikről, unokáikról beszélnek, miközben a globális Dél gyermekei ma haldokolnak.” – Asad Rehman

Az igazságosabb és fenntarthatóbb politikai-gazdasági rendszerek kiépítéséről szóló viták középponti eleme egyfajta Zöld Új Megállapodás. Az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és az EU-ban a Zöld Új Megállapodással kapcsolatos legtöbb közpolitikai javaslat a gazdasági egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és a klímaválság egyidejű kezelésének szükségességét fogalmazza meg. Ehhez jelenlegi erőforrás-kitermelő, kizsákmányoló rendszerünket alacsony szén-dioxid-kibocsátású, feminista, munkavállalói és közösségi irányítású, gondoskodáson alapuló társadalommá kell átalakítani. Míg a Zöld Új Megállapodás szükségszerűen úgy értelmezi az éghajlati válságot és a kapitalizmus válságát, mint amelyek egymással összefüggenek – nem pedig a „környezet kontra gazdaság” dichotómiájaként –, egyik fő hiányossága annak határokra támaszkodó perspektívája. Ahogy Harpreet Kaur Paul és Dalia Gebrial írja: „a Zöld Új Megállapodás sok tekintetben a nemzeti képzeletek csapdájában vergődik.”

Bármiféle Zöld Új Megállapodás, amely nem internacionalista, magában hordozza annak kockázatát, hogy fenntartja a klímaapartheidet és az imperialista dominanciát felmelegedő világunkban. A gazdag országoknak orvosolniuk kell a klímaadósság, a tisztességtelen kereskedelmi és pénzügyi megállapodások, a katonai leigázás, a vakcinaapartheid, a munkaerő-kizsákmányolás és a határbiztonság-politika globális és aszimmetrikus dimenzióit.

Lehetetlen a határokról úgy gondolkodni, hogy kívül helyezkedünk a modern nemzetállamokon, valamint azok összefonódásain a birodalommal, a kapitalizmussal, a rasszal, a kasztokkal, a nemekkel, a szexualitással és a fogyatékossággal. A határok még csak nem is rögzített, területet kijelölő vonalak. A határrendszereknek egyre inkább részét képezik a drónnal végzett megfigyelések, a migránsok hajóinak feltartóztatása, valamint az államok területi határain messze túlnyúló biztonsági ellenőrzések. Ausztrália a határain kívülre, Óceániába helyezte át a migránsok fogva tartását, az Európa-erőd pedig a Száhel-övezetbe és a Közel-Keletre szervezte ki a megfigyelést és a tilalmi intézkedéseket. A térképeken arrébb tolódó vonalak gyarmati jelenünket jelzik.

Talán a legvisszataszítóbb az, amikor a gyarmati országok a „határválság” miatti pánikban önmagukat állítják be áldozatként. Ám az emberek millióit érintő népirtást, elüldözést és vándorlást három évszázadon át egyenlőtlenül strukturálta a gyarmatosítás: az európai telepesek megjelenése Amerikában és Óceániában, a transzatlanti rabszolga-kereskedelem Afrikából, valamint a kényszermunkások behozatala Ázsiából. A birodalom, a rabszolgaság és a kényszermunka a globális apartheid alapkövei ma; ezek határozzák meg, ki hol élhet, és milyen feltételek között. A határok strukturálisan ennek az apartheidnek a fenntartását szolgálják.

A dekolonialista jóvátételhez és újraelosztáshoz régóta esedékes a maradás szabadságának és a mozgás szabadságának biztosítása – vagyis a határok eltörlése.

Harsha Walia (@HarshaWalia a Twitteren) a Border and Rule: Global Migration, Capitalism, and the Rise of Racist Nationalism (Haymarket, 2021) és az Undoing Border Imperialism (AK Press, 2013) című könyvek díjnyertes szerzője. Közösségi szervezőként és kampányszervezőként tevékenykedik a migránsjogi, antikapitalista, feminista és antikolonialista mozgalmakban.

Fotó: Asian Development Bank / Flickr

Help us build the Wire

The Wire is the only planetary network of progressive publications and grassroots perspectives.

The mission of the Wire is bold: to take on the capitalist media by creating a shared space for the world’s radical and independent publications, building a coalition that is more than the sum of its parts.

Together with over 40 partners in more than 25 countries — and the relentless efforts of our team of translators — we bring radical perspectives and stories of grassroots struggles to a global audience.

If you find our work useful, help us continue to build the Wire by making a regular donation. We rely exclusively on small donors like you to keep this work running.

Support
Available in
EnglishPortuguese (Brazil)TurkishGermanHungarianSpanishFrenchCzech
Author
Harsha Walia
Translator
Attila Piróth
Date
17.03.2022

More in Environment

Environment
2020-12-04

Kai Bosworth: Climate Populism & its Limits

Receive the Progressive International briefing
Site and identity: Common Knowledge & Robbie Blundell