A Covid-19 okozta válság leleplezte a „globális egészségügy” mítoszát. A globális egészségügyi rendszer nem létezik, és soha nem is létezett. A pandémia lerántotta a multilateralizmus álarcát a gyógyszerészeti-filantrópiai komplexumról, és felfedte a rendszert, amely a gazdag országokat a többi elé sorolja, a magánszektor profitját pedig a közegészségügy fölébe helyezi. A pandémia évfordulóját ne a „globális egészségügy” mítoszának feltámasztásával ünnepeljük. Inkább építsünk egy olyan rendszert, amely ténylegesen meg is valósítja.
A széles körben vallott mítosz alapjai rögtön a pandémia kitörésekor szétporladtak. A Trump-adminisztráció kilépett az Egészségügyi Világszervezetből, szövetségesei pedig rasszista, orientalista, xenofób érzelmeket korbácsoltak fel ahelyett, hogy felkészültek volna a vírus terjedésére. Néhány hónap alatt egy maroknyi gazdag ország az összes létező vakcinajelöltből bespájzolt, a globális készlet több mint felét felhalmozva. Ezzel egyidejűleg a szellemi jogi szabályok fenntartását is megszavazták, megtagadva ezzel ugyanezt a többiektől.
Az úgynevezett globális egészségügyi rendszer intézményes struktúrája azonnal meghajolt e nacionalista érdekek előtt, a globális egészségügyi szervezetektől – amelyeknek kétharmada az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Svájcban székel – a nemzetközi pénzintézetekig, amelyek a hitelezők kamatbeszedési joga mellett álltak ki az adósok túlélési jogával szemben.
Még a globális egészségügy mítoszának megalkotásán fáradhatatlanul ügyködő filantrópok is kivették a részüket a folyamatból: a vakcinatechnológia privatizációját sürgették a világszintű megosztás helyett.
Mindezek az intézmények a pandémia bejelentésének évfordulóján a globális egészségügy jövőjéről szerveznek vitákat – a pénzügyi reformokról, az irányítási mechanizmusokról, az innovációk költségeiről és így tovább. Ám egy olyan rendszert nem lehet megmenteni, amelyik nem is létezik.
Ehelyett az egészségügyről folytatott vita leglényegibb kérdését kell újra elővennünk: hogyan védhetjük az emberi életeket? Hogyan állhatunk ellen az egészségügyi apartheidnek, amely a gazdagok életét védi, a szegényekét pedig eldobja? Hogyan építhetünk olyan rendszert, amelyben az egymás életben tartásához szükséges szeretet és gondoskodás élvez elsőbbséget?
A Progresszív Internacionálé Covid-19-válasz csoportja tudósokat, aktivistákat és gyakorlati szakembereket hívott össze a világ különböző pontjairól, és a következő alapelveket fektette le „Kiáltvány az életért” című új kiáltványában.
Először is: Az emberek vakcinája a Covid-19 ellen. Mindaddig, amíg a vírus terjed, mutálódhat és máshová is eljuthat. Egyetlen ország sem vethet egyedül véget a pandémiának; a bárhol jelenlévő Covid-19 közegészségügyi fenyegetést jelent mindenhol. Egy olyan rendszer, amely valóban a globális egészségügyet szolgálja, garantálná a nyílt hozzáférést a Covid-19-vakcinával kapcsolatos összes szaktudáshoz, valamint a gyártólétesítmények létrehozását világszerte.
Másodszor: A világ egészségügyéért tenni képes Egészségügyi Világszervezet. A WHO-t gúzsba kötik gazdag tagországainak és privát hitelezőinek érdekei, valamint a nagy pénzintézetek rossz ötletei. Ideje megszabadítani a WHO-t ezektől az akadályoktól. Ez nem azt jelenti, hogy olyan nemzetek fölötti hatóságot kellene létrehozni, amely nem tartozik számadással az általa szolgált kormányoknak; épp ellenkezőleg: be kell teljesíteni a WHO többoldalú kormányzásának ígéretét. A világ egészségügyére fókuszáló WHO nagy hangsúlyt fektetne az olyan regionális és nemzeti közegészségügyi rendszerek építésére, amelyek felkarolják, nem pedig eltiporják az önrendelkezés elvét.
Harmadszor: A magántőkét alá kell rendelni a közegészségügynek. A nagy gyógyszercégek világos célja, hogy hasznot húzzanak az emberek betegségéből. Az élethez való jog árucikké alakul, amelyet luxuscikként árulnak a kiváltságos keveseknek. Az élethez való globális jog kinyilvánításához az ingyenes és egyetemes egészségügy elvéből kell kiindulnunk, és magán- helyett közszolgáltatásként kell kezelnünk az egészségügyet.
Negyedszer: Az emberi élet nem licitálásra szolgáló zseton. Győzködnek, hogy higgyünk egy olyan „globális egészségügyi” rendszerben, amely a közegészségügyet geopolitikai hatalmi tényezőnek tekinti. A pandémia világossá tette, hogy ha az egészségügyre a „nemzetbiztonság” lencséjén keresztül tekintünk, az ellátás helyett rendészethez, együttműködés helyett agresszióhoz vezet. Egy valóban globális egészségügyi rendszer véget vet az egészségügyi szankcióknak és annak a gyakorlatnak, hogy a közegészségügyi vészhelyzetekre adott válaszként a biztonsági erőket vezénylik ki.
Végül: Kiemelt helyet az egészségügyi dolgozóknak. Bár sokszor éltették hősökként őket, a gyakorlatban a „nélkülözhetetlen” dolgozók sokszor nélkülöztek: alulfizették és túldolgoztatták őket, munkavállalói jogaikat semmibe vették, és nem számíthattak szociális támogatásra sem. Az egészségügyi dolgozók szakszervezetei kulcsszerepet játszanak majd minden közegészségügyi szakpolitikában. A dolgozóknak képzetteknek, védetteknek, tisztességesen megfizetettnek kell lenniük, és nem sérülhetnek a munkavégzéssel, illetve annak megtagadásával kapcsolatos jogaik.
A pandémia kezdete után egy évvel könnyen úgy érezhetjük, hogy minden megváltozott. Holott nem – de meg kell, hogy változzon. Továbbra is egy olyan „globális egészségügyi” rendszer törvényei szerint élünk, amely nem létezik, és ez megakadályozza, hogy egy ténylegesen működőt építsünk fel.
Két út áll előttünk. Az egyik visszafelé vezet, a semmibevétel világába, ahol a gazdagok a szegények testeivel sáncolják el magukat. Ezt a történetet jól ismerjük.
A másik az élethez vezet. A Covid-19 évfordulóján ezt az utat választjuk.
Aláírók:
Noam Chomsky
Áurea Carolina de Freitas e Silva
Vanessa Nakate
Nnimmo Bassey
Elizabeth Victoria Gomez Alcorta
Fotó: Ismael Olea / WikiCommons
