A brit Sir Frank Kitson tábornok, aki generációjának legelismertebb katonája volt, január 2-án hunyt el, 97 évesen. Az életét és örökségét leíró gyászjelentésekben az „ellentmondásos” volt a leggyakrabban használt eufemizmus.

„Az utóbbi időkben egyetlen tábornok sem váltott ki ennyire heves és elhúzódó vitát, mint az alacsony, szálegyenes tartású, előreugró állú, orrhangú Frank Kitson, akinek nem kenyere a fecsegés” – áll a The Times gyászjelentésében.

A The Daily Telegraph így vélekedik: „Nemzedékének egyik legtehetségesebb és legellentmondásosabb katonájaként tartották számon, akinek a felkeléselhárító műveletekben szerzett szakértelme páratlan volt.”

A kiszámítható forrásokból származó dicséretek kevés figyelmet szenteltek azoknak a politikusoknak és kormányzati ügynököknek, akik a tábornokot rászabadították Kenya, Malájföld, Omán, Ciprus és Észak-Írország népére – aki ezeket a társadalmakat alig tekintette többnek laboratóriumi patkányoknál, amelyeken katonai elméleteit tesztelhette.

Kitson az elmúlt 43 évben a Bath-rend tagja volt (egyéb tisztségeinek száma túl nagy ahhoz, hogy felsoroljuk), majd 1982 júliusától az Egyesült Királyság szárazföldi erőinek főparancsnoka lett, 1983–1985 között pedig II. Erzsébet királynő szárnysegédje volt.

A legtöbb figyelmet az 1970-es években, az észak-írországi erőszakhullám korai szakaszában játszott szerepe kapta. De David Petraeus amerikai tábornok (aki akkoriban az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának és a koalíciós erőknek volt a parancsnoka Irakban) még 2006-ban is meglátogatta Kitsont devoni otthonában, valószínűleg tanácsért.

A jobboldali meggyőződésűek számára a terrorizmus elleni küzdelem jövőbelátó prófétája volt. A baloldaliak szemében viszont maga az ördög: az egyik baloldali folyóirat odáig ment, hogy a „birodalom bukott bőrfejűjének” nevezte.

Londoni vezetői mindennek ellenére nem lettek felelősségre vonva.

Nairobiból Belfastba

Kitson belfasti hírneve már 1972-ben olyan volt, hogy a már megszűnt (magát „Írország minőségi hírmagazinjának” nevező) This Week címlapján egy szélesen mosolygó Kitson szerepelt, a „Kitson háborúja az IRA ellen” címmel és benne egy hétoldalas írással.

Paddy Devlin, a mérsékelten nacionalista Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP) alapító tagja szerint Kitson „valószínűleg mindenki másnál többet tett a katolikus közösség és a biztonsági erők közötti kapcsolatok megromlásáért” Észak-Írországban.

Kitson Belfastba hozta kenyai tapasztalatait, ahol is az 1950-es évek elején a Kikuyu Föld és Szabadság Hadsereg (amelyet a britek egzotikusan „Mau Mau”-nak neveztek) ellen harcolt, és az „átállt” vagy „megtért” lázadók „ellenbandákba” való tömörítését gyakorolta.

Kitson ezt írta Gangs and Countergangs (Bandák és ellenbandák) c. könyvében: „Számtalan mód van az [ellenbandák] elvének alkalmazására, és az érintettek feladata, hogy kitalálják vagy alkalmazzák azokat a módszereket (…) amelyek aktuálisak lehetnek az adott helyzetben”.

Becslések szerint a kikuyui felkelésben 90 000 kenyait mészároltak le, és több mint ezret akasztottak fel hordozható bitófákra. Mintegy 160 000 embert tartottak fogva internálótáborokban, ahol a kínzás rutinszerűen ment. 

Nagy-Britannia egyik áldozata Barack Obama amerikai elnök apai nagyapja, Hussein Onyango Obama volt, akit 1949-ben tartóztattak le, és úgy kínoztak meg, hogy a körmei alá tűket szúrtak.

Vadállatok

Kitson később ezt írta a Bunch of Five (Ötös csapat) c. visszaemlékezésében: „A legtöbb katona a [Mau Mau] tagok felkutatására és ártalmatlanítására úgy tekintett, mint a veszélyes, vadon élő állatok levadászására”.

Észak-Írországban Kitson kenyai tapasztalatainak hasznosítására törekedett, így megalapította a Katonai Reakció Haderőt (Military Reaction Force, MRF).

Ez a haderő helyi „megbízottakkal” kapcsolatban álló, titkos egységekből állt annak érdekében, hogy letagadható gyilkosságokat hajtsanak végre, és belső nézeteltéréseket szítsanak a köztársasági félkatonai csoportokon belül – a „gyanús polgárok” tömeges átvilágításával egyetemben.

A SAS (Különleges Légi Szolgálat) egykori embere, Tony Geraghty azt állítja, hogy Észak-Írországban 1971 tavaszán a brit hatóságok, akik elkeseredetten igyekeztek beszivárogni az Ír Köztársasági Hadseregbe (IRA), Kitson ellenbanda taktikáját alkalmazták ennek érdekében.

Kitson maga írta 1971 decemberében, hogy az IRA elleni sikereket nehéz lenne elérni radikális változás nélkül, és „lépéseket teszünk ennek érdekében az MRF felépítése és fejlesztése terén”.

Halálos lecke

Az eredmény azonban nem az IRA veresége volt (hadjárata még 30 évig folytatódott), hanem a kívülálló civilek, köztük nők és fiatalok meggyilkolása, valamint a katolikus közösség további elidegenedése Nagy-Britannia biztonsági apparátusától.

1975 áprilisában Denis Faul atya, az IRA-val nem szimpatizáló katolikus pap azt írta, hogy a britek „halálos leckét tanítanak a népnek – hogy a hatalom a fegyver csövéből jön (…), hogy a rendőrség és a hadsereg elárulhatják a nép bizalmát, és nem lesznek mindig a kormány és az emberek pártatlan szolgái”.

A Low Intensity Operations (Alacsony intenzitású hadműveletek) című könyvében Kitson hírhedten azt vallja, hogy bár a törvényt tiszteletben kell tartani az ellenfelek elleni harc során, az a körülményekhez igazodva módosítható, hogy „alig legyen több, mint a közélet nemkívánatos tagjainak megsemmisítését fedező propaganda”.

Még baljóslatúbb egy másik idézet ugyanebből a könyvből, miszerint ha „a halat [terroristát] el kell pusztítani”, de az „közvetlenül bottal vagy hálóval” lehetetlennek bizonyul, akkor „elképzelhető, hogy a víz beszennyezésével kell megölni a halat…”.

Ez általános igazolásnak tűnik egy egész közösség megfélemlítésére, például az észak-ír nacionalista közösségére, abban a reményben, hogy az megtagadja feltételezett védelmezőit – a köztársasági félkatonai szervezeteket, például az IRA-t.

Remek fickók

Amikor felhívták, hogy tanúskodjon a véres vasárnapot vizsgáló Saville-bizottság előtt, Kitson azt mondta, hogy a Brit Ejtőernyős Ezred 1. zászlóalj kisegítő egységének katonái, akik 14 fegyvertelen polgárjogi felvonulót öltek meg, „remek fickók” voltak, akik „természetes együttérzést tanúsítottak, vigasztalták és segítették a bombázások és zavargások áldozatait”.

Kitson „tiszta hülyeségnek” minősítette azt a jelentést, amely azt sugallja, hogy részt vett az illegális felvonulást megtámadó terv kialakításában, amely arra kényszerítette az IRA-t, hogy megvédje a felvonulást, hogy aztán katonai „begyűjtő egységeket” küldhessenek a gyanús félkatonai csoportok letartóztatására.

Lehetetlen megmondani, hogy az idősödő Kitson sikeresnek vagy kudarcnak tartotta-e saját karrierjét.

Noha felért a katonai ranglétra csúcsára, és idővel állami megemlékezést fognak tartani a tiszteletére, megelőzhette-e volna, hogy Károly király nemrégiben tett kenyai látogatása során azt mondja, amit?

Egy állami vacsorán Károly ugyan nem kért bocsánatot a brit atrocitásokért, de „legmélyebb sajnálatát” fejezte ki az ország függetlenségi harca során a kenyaiak ellen elkövetett „undorító és jogalap nélküli erőszakos cselekmények” miatt.

Anne Cadwallader az elmúlt 40 évben újságíróként dolgozott a BBC-nek, az RTE-nek, a The Irish Press-nek és a Reuters-nek Észak- és Dél-Írországban. Korábban érdekvédelmi ügyekkel foglalkozott a Pat Finucane Centre-ben, egy párton kívüli, politikai, szektaellenes, emberi jogi csoportban, amely az ír konfliktus erőszakmentes megoldását szorgalmazza.