„Nem fuldoklunk: harcolunk!” – hangzik a csendes-óceáni klímaharcosok hívószava. Húsz csendes-óceáni sziget fiatal őslakosai fújnak riadót az ENSZ éghajlati üléseitől az ausztrál szénkikötők blokádjáig mindenütt, az alacsonyan fekvő szigetek lakóit érintő globális felmelegedés miatt. Az áldozati narratívát elutasítva – a szamoai Brianna Fruean szavaival: „nincs szükségetek a fájdalmamra, a könnyeimre ahhoz, hogy tudjátok: válság van” – szembeszállnak a fosszilisenergia-iparral és az olyan gyarmati óriásokkal, mint amilyen a világ legnagyobb fejenkénti szén-dioxid-kibocsátásáért felelős Ausztrália.

A klímakatasztrófák miatt világszerte évente 25,3 millió ember – szinte másodpercenként egy személy– kényszerül elhagyni otthonát. 2016-ban háromszor annyian hagyták el otthonukat a klímakatasztrófák miatt, mint üldöztetés miatt. A becslések szerint 2050-re csak Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában 143 millió ember kényszerül elhagyni lakóhelyét. Egyes előrejelzések szerint az éghajlatváltozás miatt kitelepítettek száma világszerte akár az egymilliárdot is elérheti.

Az otthonuk kényszerű elhagyásnak leginkább kiszolgáltatottak feltérképezeskor feltárulnak a gazdagok és szegények közötti, a globális Észak és a globális Dél közötti, valamint a fehérek és a feketék, őslakosok és más rasszizált csoportok közötti törésvonalak.

A hatalom globalizált aszimmetriái migrációt keltenek, de korlátozzák a mobilitást. A lakóhelyüket elhagyni kényszerülő emberek – akik a legkevésbé felelősek a globális felmelegedésért – militarizált határokkal kerülnek szembe. Bár a politikai elit magát a klímaváltozást nem méltatja figyelemre, a klímamigrációt határbiztonsági kérdésnek tekinti; legújabban ez szolgál ürügyként a gazdag államoknak határaik megerősítéséhez. 2019-ben az ausztrál védelmi erők bejelentették, hogy katonai járőrözést indítanak az Ausztrália körüli vizeken a klímamenekültek feltartóztatása céljából.

A klímabiztonság burjánzó szektora a militartizált határokat részesíti előnyben, ami tökéletesen illik az ökoapartheid szemléletéhez. „A határok a környezetvédelem legjobb szövetségesei: ezek révén fogjuk megmenteni a bolygót” – fogalmazott a francia szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés, Marine Le Pen pártja. Az amerikai Pentagon által megrendelt jelentés a klímaváltozás biztonsági következményeiről a következőképp foglalja össze a klímamenekültekkel szembeni ellenséges hozzáállást: „A határok országszerte meg lesznek erősítve, hogy visszatartsák a Karib-tengeri szigetekről (ahol különösen súlyos a probléma), Mexikóból és Dél-Amerikából érkező nemkívánatos, éhező bevándorlókat.” Az USA megkezdte az Éber Őrszem műveletet Florida partjainál, és a karib-tengeri katasztrófák nyomán létrehozta a Délkeleti Nemzetbiztonsági Munkacsoportot, hogy érvényt szerezzen a tengeri tilalomnak, és a végrehajtsa a deportálásokat.

Munkaerő-migráció a klímaváltozás hatásainak enyhítésére

kettétörted az óceánt,

hogy itt lehess,

mégse találkoztál olyannal, akinek kellenél

Nayyirah Waheed

 A határok ellenőrzésének fokozása mellett az ideiglenes munkaerő-migrációt is egyre inkább a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás stratégiájaként hirdetik. A klímaváltozás miatti lakóhely-változtatás kezelésére szolgáló többoldalú, állami vezetésű projekt, az úgynevezett Nansen-kezdeményezés részeként az ausztrál kormány úgy terjesztette elő az ideiglenes idénymunkások programját, mint a csendes-óceáni térség klímaváltozással szembeni ellenálló képessége megteremtésének kulcselemét. A Nansen-kezdeményezés kormányközi globális konzultációján elhangzott ausztrál nyilatkozatot azonban nem a környezetvédelmi miniszter ismertette, hanem a Bevándorlási és Határvédelmi Minisztérium.

2022 áprilisától az új Csendes-óceániai–Ausztráliai Munkaerő-mobilitási Program megkönnyíti az ausztrál vállalkozások számára, hogy ideiglenesen alacsony bérű (a program szóhasználatában: „alacsonyan képzett” és „képzetlen”) munkavállalókat alkalmazzanak a csendes-óceáni kis szigetországokból, köztük Naururól, Pápua Új-Guineából, Kiribatiról, Szamoáról, Tongáról és Tuvaluról. Nem puszta véletlen, hogy több felsorolt országnak a természeti környezetét is és a gazdaságát is bő száz éve pusztítja az ausztrál gyarmatosítás.

Nem anomália, hogy Ausztrália a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő klímamenekülteket az ideiglenes munkaerő-migrációba tagozza be. Az irányíthatatlan és szabálytalan migráció – egyebek között a klímamigráció – megnövekedésével az ideiglenes munkaerő-migrációs programok lettek a „jól kezelt migráció” sablonjai világszerte. Az elit mindkét oldal számára nyerő megoldásként mutatja be a munkaerő-migrációt, mivel a magas jövedelmű országok munkahelyi biztonság vagy állampolgárság nyújtása nélkül csillapíthatják munkaerőhiányukat, az alacsony jövedelmű országok pedig a migránsok hazautalásai révén enyhítik a strukturális elszegényedést.

A veszélyes, alacsony bérű munkákat – a mezőgazdasági, háztartási és szolgáltatási munkákat –, amelyek nem szervezhetők ki, ma szinte teljesen ilyen módon, a határon keresztül beléptetett munkaerővel végeztetik el. A határon keresztül beléptetett munkaerő alkalmazása és a kiszervezés ugyanannak a neoliberális érmének a két oldala: a munkavállalói és politikai hatalom mindkét esetben szándékosan meg van nyirbálva. Nem szabad összekeverni a szabad mobilitást az ideiglenes munkaerő-migrációval, utóbbi ugyanis a külpolitika, a klímapolitika, a bevándorláspolitika és a munkaügyi politika szélsőségesen neoliberális megközelítését jelenti, amelynek célja a tőkefelhalmozás hálózatainak bővítése a többletnépesség létrehozásán és fegyelmezésén keresztül.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet elismeri, hogy az ideiglenes migráns munkavállalók kényszermunkával, alacsony bérekkel, rossz munkakörülményekkel, a szociális védelem gyakorlatilag teljes hiányával, az egyesülési és szakszervezeti jogok megtagadásával, diszkriminációval és idegengyűlölettel, valamint társadalmi kirekesztéssel szembesülnek. Az államilag jóváhagyott kényszermunkaprogramok keretében a munkavállalók jogilag egy munkaadóhoz vannak kötve, és kiutasíthatók. Az ideiglenes migráns munkavállalókat a felmondás és a kiutasítás fenyegetésével kényszerítik engedelmességre, ami rámutat a bevándorlási státusz és a bizonytalan munka közötti alapvető kapcsolatra.

Az ideiglenes munkaerő-migrációs programokon keresztül a munkavállalók munkaerejét először a határokon fogják be, majd az engedelmes munkaerőt a munkaadók használják ki. A migráns munkavállalók állandó bevándorlási státuszának megtagadása biztosítja az olcsó munkaerő folyamatos utánpótlását. A határok nem arra szolgálnak, hogy minden embert kizárjanak, hanem arra, hogy megteremtsék a „kiutasíthatóság” feltételeit, ami növeli a társadalmi és munkaügyi bizonytalanságot. Ezek a munkavállalók megkapják az „idegen” munkavállalók címkéjét, ami tovább fokozza az ellenük irányuló rasszista idegengyűlöletet, egyebek között a többi munkavállaló részéről. Míg a migráns munkavállalók ideiglenesek, maga az ideiglenes migráció mindinkább a migráció állandó, neoliberális, államilag irányított modelljévé válik.

A jóvátételnek része a határok eltörlése

„Erkölcstelen, hogy a gazdagok jövőbeli gyermekeikről, unokáikról beszélnek, miközben a globális Dél gyermekei ma haldokolnak.” – Asad Rehman

Az igazságosabb és fenntarthatóbb politikai-gazdasági rendszerek kiépítéséről szóló viták középponti eleme egyfajta Zöld Új Megállapodás. Az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és az EU-ban a Zöld Új Megállapodással kapcsolatos legtöbb közpolitikai javaslat a gazdasági egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és a klímaválság egyidejű kezelésének szükségességét fogalmazza meg. Ehhez jelenlegi erőforrás-kitermelő, kizsákmányoló rendszerünket alacsony szén-dioxid-kibocsátású, feminista, munkavállalói és közösségi irányítású, gondoskodáson alapuló társadalommá kell átalakítani. Míg a Zöld Új Megállapodás szükségszerűen úgy értelmezi az éghajlati válságot és a kapitalizmus válságát, mint amelyek egymással összefüggenek – nem pedig a „környezet kontra gazdaság” dichotómiájaként –, egyik fő hiányossága annak határokra támaszkodó perspektívája. Ahogy Harpreet Kaur Paul és Dalia Gebrial írja: „a Zöld Új Megállapodás sok tekintetben a nemzeti képzeletek csapdájában vergődik.”

Bármiféle Zöld Új Megállapodás, amely nem internacionalista, magában hordozza annak kockázatát, hogy fenntartja a klímaapartheidet és az imperialista dominanciát felmelegedő világunkban. A gazdag országoknak orvosolniuk kell a klímaadósság, a tisztességtelen kereskedelmi és pénzügyi megállapodások, a katonai leigázás, a vakcinaapartheid, a munkaerő-kizsákmányolás és a határbiztonság-politika globális és aszimmetrikus dimenzióit.

Lehetetlen a határokról úgy gondolkodni, hogy kívül helyezkedünk a modern nemzetállamokon, valamint azok összefonódásain a birodalommal, a kapitalizmussal, a rasszal, a kasztokkal, a nemekkel, a szexualitással és a fogyatékossággal. A határok még csak nem is rögzített, területet kijelölő vonalak. A határrendszereknek egyre inkább részét képezik a drónnal végzett megfigyelések, a migránsok hajóinak feltartóztatása, valamint az államok területi határain messze túlnyúló biztonsági ellenőrzések. Ausztrália a határain kívülre, Óceániába helyezte át a migránsok fogva tartását, az Európa-erőd pedig a Száhel-övezetbe és a Közel-Keletre szervezte ki a megfigyelést és a tilalmi intézkedéseket. A térképeken arrébb tolódó vonalak gyarmati jelenünket jelzik.

Talán a legvisszataszítóbb az, amikor a gyarmati országok a „határválság” miatti pánikban önmagukat állítják be áldozatként. Ám az emberek millióit érintő népirtást, elüldözést és vándorlást három évszázadon át egyenlőtlenül strukturálta a gyarmatosítás: az európai telepesek megjelenése Amerikában és Óceániában, a transzatlanti rabszolga-kereskedelem Afrikából, valamint a kényszermunkások behozatala Ázsiából. A birodalom, a rabszolgaság és a kényszermunka a globális apartheid alapkövei ma; ezek határozzák meg, ki hol élhet, és milyen feltételek között. A határok strukturálisan ennek az apartheidnek a fenntartását szolgálják.

A dekolonialista jóvátételhez és újraelosztáshoz régóta esedékes a maradás szabadságának és a mozgás szabadságának biztosítása – vagyis a határok eltörlése.

Harsha Walia (@HarshaWalia a Twitteren) a Border and Rule: Global Migration, Capitalism, and the Rise of Racist Nationalism (Haymarket, 2021) és az Undoing Border Imperialism (AK Press, 2013) című könyvek díjnyertes szerzője. Közösségi szervezőként és kampányszervezőként tevékenykedik a migránsjogi, antikapitalista, feminista és antikolonialista mozgalmakban.

Fotó: Asian Development Bank / Flickr