„Monetáris imperializmus” Afrikában

Nem ez volt az első és nem is az utolsó volt francia gyarmat, ahol az elmúlt években ilyen puccsot hajtottak végre, ami újból ráirányította a figyelmet a neokolonializmus, a függőség és a szuverenitásért folytatott küzdelem régóta fennálló kérdéseire a frankofón Afrikában.

E kérdések megvitatására a Progressive International munkatársa, Michael Galant interjút készített Dr. Ndongo Samba Syllával, az afrikai politikai gazdaságtan gyorsan feltörekvő csillagával, valamint a nyugat- és közép-afrikai „monetáris imperializmus” kiemelkedő kritikusával. 

Ez az interjú először a The Internationalist 60. számában jelent meg. 

MG: Ndongo, köszönjük, hogy csatlakozott hozzánk!

NSS: Köszönöm a meghívást!

 MG: A brutális gyarmatosítás évtizedei és ugyanennyi kemény ellenállás után az 1950-es és ’60-as években a francia gyarmatosított Afrikában a nemzeti felszabadításért folytatott küzdelemben győzelmi hullám indult meg.

De mint a világ nagy részén, a névleges függetlenség nem feltétlenül jelentett érdemi függetlenséget. Mesélne egy kicsit Françafrique-ról – arról, hogy Franciaország hogyan tartotta fenn befolyását a régióban a függetlenedés után, és mit jelentett ez az ott élő emberek számára?

NSS: A Sékou Touré vezette Guinea kivételével a Szaharától délre fekvő, Franciaország által gyarmatosított egykori területek soha nem nyertek valódi függetlenséget. Franciaország a következő alkut ajánlotta fel nekik: „Területeteknek megadom a függetlenséget azzal a feltétellel, hogy lemondtok a szuverenitásról olyan területeken, mint a külügy, a külkereskedelem, a stratégiai nyersanyagok, az oktatás, a védelem, a monetáris és pénzügyi menedzsment stb.” Azok az afrikai vezetők, akik beleegyeztek abba, hogy „együttműködési megállapodásokat” írjanak alá mindezen területeken, általában Franciaországban, a gyarmati időszakban kiképzett politikusok voltak. Néhányan közülük a francia anyaország kormányának vagy parlamentjének tagjai voltak. Sokan közülük nem is akarták, hogy országuk függetlenné váljon. De Gaulle tábornok azért folyamodott ehhez a neokoloniális rendszerhez, mert számára Afrika uralma és az erőforrások feletti ellenőrzés alapvető feltétele volt Franciaország stratégiai autonómiájának a hidegháborúval összefüggésben. Ebben a helyzetben Franciaország soha nem engedte meg, hogy a volt gyarmatain élő népek szabadon válasszák meg saját vezetőiket. Ezt a frankofón Afrikát, amely a névleges függetlenség ellenére sok tekintetben francia neokolonialista ellenőrzés alatt maradt, gyakran nevezik „Françafrique”-nek.

Hosszú távon a francia imperializmus következményei a Szaharától délre fekvő volt gyarmatok krónikus elmaradottsága, valamint a meggyökeresedett, reakciós politikai rendszerek, amelyek nem törődnek azzal, mit gondolnak vagy akarnak az emberek, még ha néha formálisan „demokratikusak” is. Ennek eredményeként a világ leggazdagabb vezetői – gyakran Franciaország és a Nyugat támogatásával – a világ legszegényebb országait kormányozzák.

MG: Az Ön munkája különösen a CFA frank – a Nyugat- és Közép-Afrikában használt két valuta – szerepére összpontosít a „monetáris imperializmus” fenntartásában. Mi a monetáris imperializmus, és mi az alternatívája, a monetáris szuverenitás?

NSS: Az elmúlt két évszázadban az imperialista ambíciókkal rendelkező országok gyakran kényszerítettek korlátozó és káros monetáris és pénzügyi megállapodásokat az általuk uralt területekre – kemény, rögzített árfolyamrendszerek bevezetésével; devizatartalékaik, pénzügyi rendszereik, valamint a hitelek és a gazdasági többlet elosztásának ellenőrzésével. A monetáris imperializmus a fegyelmező funkcióján (a szankciók aktiválásának lehetőségén) túl az uralkodó országok gazdasági és pénzügyi hatalmának megerősítésén dolgozik, amelyek gyakorlatilag szabadon hozzáférnek az uralt országok emberi és anyagi erőforrásaihoz.

Ez a monetáris imperializmus a világ minden táján, Afrikától Ázsián át Latin-Amerikáig és a Karib-térségig sokféleképpen nyilvánult meg.[[1]](https://d.docs.live.net/a13a5c5fdef0c614/Documents/The%20Internationalist%20--%20Ndongo%20Samba%20Sylla%20-%20FINAL.docx#_ftn1) Ami a CFA frankot illeti, amely eredetileg az afrikai francia gyarmatok frankja volt, 1945-ben született meg és a francia birodalom szubszaharai részén volt forgalomban. Az USA és az amerikai dollár által uralt új gazdasági és pénzügyi világrendben ez a gyarmati valutarendszer lehetővé tette Franciaország számára, hogy megmentse szűkös dollártartalékait, mivel Franciaország a CFA-övezetben minden importját saját valutájával vásárolhatta meg. Ez azt is lehetővé tette, hogy Franciaország saját importjára sajátítsa ki gyarmatainak dollártartalékait, és hozzájáruljon az árfolyam stabilizálásához. Mivel a második világháború alatt megszakadt a Franciaország és afrikai gyarmatai közötti kereskedelem, ez a gyarmati valutarendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Franciaország visszaszerezze az időközben elvesztett kereskedelmi részesedését. A függetlenség után a monetáris imperializmus e rendszere változatlanul fennmaradt működési elveiben, „köszönhetően” az általam fentebb említett együttműködési megállapodásoknak. Ma a két valuta – a nyugat-afrikai CFA, amelyet nyolc, illetve a közép-afrikai CFA, amelyet hat ország használ – közvetlenül az euróhoz (korábban a francia frankhoz) van kötve, ami gyakorlatilag kiveszi a monetáris politika kritikus eszközét a független kormányok kezéből, és a francia államkincstár, valamint az euróövezet politikai és monetáris hatóságainak ellenőrzése alá helyezi.

Amennyiben a monetáris imperializmus azt jelenti, hogy megtagadják a nemzetektől azt a hatalmat, hogy saját autonóm fejlődésük érdekében saját pénzüket és pénzügyeiket használják, ez a gazdasági és monetáris szuverenitás akadálya. A monetáris szuverenitást nem szabad kizárólag úgy értelmezni, mint egy kormánynak a saját pénznem kibocsátására vonatkozó jogát. Véleményem szerint ezt elsősorban a modern monetáris elmélet (MMT) értelmében kell meghatározni, abban az értelemben, hogy a kormány képes úgy költeni, hogy nincs belső pénzügyi korlátja, hanem csak a reálforrások rendelkezésre állása szab határt. A déli országok esetében a monetáris szuverenitás alacsonyabb foka azt tükrözi, hogy nem rendelkeznek valós erőforrásaik felett (amelyeket gyakran a transznacionális vállalatok lopnak el, ami néha ahhoz vezet, hogy magas kamatlábak mellett kell kibocsátaniuk devizában adósságot), valamint hogy olyan gazdasági modellt követnek, amely természeténél fogva kizsákmányoló jellegű, ami tovább erősíti az amerikai dollár birtoklásának szükségességét, mivel a nemzetközi fizetési rendszer eddig az amerikai dollár köré szerveződött.

 MG: Mali, Burkina Faso, Niger, Gabon. Az elmúlt három évben katonai puccsok hulláma söpört végig a frankofón Afrikán. Bár minden egyes eset egyedi, a legtöbb esetben közösnek tűnik a francia befolyással szembeni, deklarált ellenállási szándék. Hogyan kell értsük ezt a látszólag nagy jelentőségű változást?

NSS: Bármi legyen is a véleményünk az államcsínyekről, fontos, hogy tudományosan tanulmányozzuk őket. Az afrikai államcsínyekről szóló szakirodalom alapvetően nyugat-centrikus és történelmietlen. Afrika egy 55 országból álló gigantikus kontinens. A jelenlegi határainkat 1885-ben Berlinben húzták meg gyarmati felosztás céljából, a kulturális hovatartozás és identitás logikájának figyelembevétele nélkül. A gyarmatosítás alapvetően kizsákmányoló vállalkozás volt, és nem tette lehetővé a demokratikus értelemben vett autonóm intézményi fejlődést. Ami még rosszabb, hogy manipulálta és kihasználta az etnikai és közösségi identitást. Ilyen volt a helyzet a függetlenség idején. Ehhez jön még a hidegháború kontextusa, amikor a keleti és nyugati hatalmak egyaránt jogot adtak maguknak arra, hogy beavatkozzanak pártfogoltjaik támogatása vagy a nekik nem tetszők megbuktatása érdekében. Erre a súlyos történelmi örökségre tekintettel nagyon elfogultnak kell lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, minden afrikai ország egyik napról a másikra a „liberális demokrácia” etalonjává válhatott volna. Utólag visszatekintve „normális” volt – statisztikai értelemben –, hogy 1960 és 1990 között (a hidegháború végével) Afrikában sok katonai puccs történt. Történelmi „bravúr”, hogy Afrika mindössze négy évtized alatt fordított ezen a téren (gondoljunk csak a latin-amerikai országok tapasztalataira a 19. században történt függetlenné válástól 1990-ig).

A 2020 óta Afrikában bekövetkezett kilenc államcsíny közvetlen okai és motivációi különböznek egymástól, de két átfogó, strukturálisan meghatározó tényezőnek rendelik alá magukat. Először is, a Nyugat által militarizált övezetben fekvő országok érintettek, mint például a Száhel-övezet országai: Mali, Burkina Faso, Niger, Csád és Szudán. Másodszor, aránytalanul nagy számban fordultak elő a volt francia gyarmatokon, amelyek 1960-tól napjainkig az államcsínyek világbajnokai voltak. 2020 óta az Afrikában regisztrált kilenc katonai puccsból nyolc frankofón országokban történt.

 MG: Úgy tűnik, hogy ezek a puccsok nagy reményt adtak arra, hogy a neokolonialista status quo megdönthető. Ugyanakkor néhányan szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a szocializmushoz vagy a munkások demokratikus hatalmához vezető út puccsokon és katonai kormányokon keresztül vezet, amelyeknek a programja nem eléggé meghatározott. Mik a határok vagy ellentmondások ennek a puccshullámnak a felszabadító potenciáljában? Át lehet-e lépni ezeket a korlátokat?

NSS: Egy hamarosan megjelenő könyvemben szerzőtársammal, Fanny Pigeaud francia újságírónővel közösen tanulmányoztuk a demokrácia és a választások történetét Franciaország egykori afrikai gyarmatain az 1789–2023 közötti időszakban. Azt is részleteztük, hogy az utóbbiak miért bajnokai a katonai puccsoknak. Röviden szólva, ezekben az országokban az állami gyarlóság miatt könnyebb volt puccsot szervezni. Ráadásul a hatalmon lévő vezetők elöregedéséből és a fiatal civil jelöltek választási folyamatból való, gyakran francia szakértők segítségével végrehajtott, alkotmányos trükkök általi egyre gyakoribb kizárásából kiindulva tény, hogy csak az egyenruhás fiatalok képesek „generációváltást” végrehajtani. A Száhel-országokban a puccsisták olyan fiatalok, akik viszonylag idős vezetőket buktattak meg. Végezetül, mivel Franciaország hosszú ideig hátráltatta a Szaharától délre fekvő, francia nyelvű afrikai országok vezetőinek megválasztását, csak a katonai vezetők voltak képesek alkalmanként olyan politikai projektet javasolni, amely szakít a francia neokolonializmussal. A legismertebb eset Thomas Sankara, aki 33 évesen került hatalomra, majd négy évvel később meggyilkolták.

Ez nem jelenti azt, hogy a hadsereg eredendően progresszív. Nem az. De ahol az imperializmus strukturálisan eltiporta a baloldali értelmiségieket, vezetőket és mozgalmakat, és helyi szövetségeseivel folytatta a nép követeléseinek megsemmisítését, ott a hadsereg volt az egyetlen szervezett erő, amely lehetőséget tudott adni a status quóból történő kilépésre. A krónikus elmaradottság kontextusában pedig egy ilyen szakítás kilátásai gyakran tömeges vonzerővel bírnak. Egyébként, míg egyes államcsínyek, mint például a Maliban, Burkina Fasóban és Nigerben lezajlott puccsok nyíltan a francia neokolonializmus ellen irányulnak (és kétértelműek a Száhel-övezetben az orosz és amerikai militarizmussal szemben), másokat, mint például Csádban és Gabonban, Franciaország nyíltan támogatott.

A jó hír az, hogy az afrikai népek már nem akarnak kívülről irányított vezetőket. Az újraéledő pánafrikanista érzelmek hátterében joggal törekszenek a gazdasági fejlődésre és a szabadságra. Ha ez a folyamatban lévő lázadás valódi felszabadítási projekthez vezet, akkor a „liberális demokrácián/oligarchián” túlmutató demokratikus szerveződési formák felé kell elmozdulni, amelyek korlátai nyilvánvalóvá váltak, és a nép szolgálatában és a nép által kell megfogalmazni a gazdasági átalakulás menetrendjét. Két olyan elem, amely eddig hiányzott.

MG: A The Internationalist olvasói számára – hogyan néz ki a frankofón Afrika népeivel való szolidaritás ezekben az időkben?

NSS: A nemzetközi szolidaritás mindenekelőtt azt követeli meg, hogy megértsük, mi történik, és képesek legyünk azt olyan nyelven közvetíteni, amely nemcsak mentes a nyugat-központúság elfogultságaitól és elhallgatásaitól, hanem a szó megfelelő értelmében kritikus is (a dél–dél szolidaritás nem jelentheti azt, hogy szemet hunyunk a társ- vagy szövetséges országok elítélendő gyakorlatai felett). Ebben a szellemben remélem, hogy a Progressive Internationalhozzájárulhat a francia monetáris gyarmatosítás, a kontinens nyugati országok általi militarizálása, a nyugati vezetésű renddel szembeszegülők ellen bevezetett fojtogató gazdasági szankciók, az Európai Unió afrikai földön folytatott embertelen migrációs politikája és egyebek elleni küzdelmek közvetítéséhez. 

[[1]](https://d.docs.live.net/a13a5c5fdef0c614/Documents/The%20Internationalist%20--%20Ndongo%20Samba%20Sylla%20-%20FINAL.docx#_ftnref1)A nemzetközi aranystandardrendszert alkalmazó Angliaesetében a monetáris imperializmust Utsa Patnaik írta le igazán jól Indiával kapcsolatban, Wadan Narsey pedig általánosságban. Narsey és Gerold Krozewski munkái bemutatják, hogy az afrikai országok, például Nigéria és Ghána milyen fontos szerepet játszottak a második világháború utáni sterlingövezet fenntartásában. Peter James Hudson a Bankers and Empirecímű művében a katonai-pénzügyi uralom rendszerét írja le, amelyet a nyugati hatalmak és nagy bankjaik a karibi térségben a haiti forradalomtól (1804) napjainkig létrehoztak. Ami az amerikai hegemónia alatt álló globális monetáris imperializmus rendszerét illeti, Michael Hudsonmunkája továbbra is nélkülözhetetlen. LumbaFülöp-szigeteken végzett fantasztikus kutatása a monetáris függőségegy kevéssé ismert esetére világít rá.

Dr. Ndogo Samba Sylla az International Development Economics Associates (IDEAs) afrikai kutatási és politikai igazgatója, valamint az Afrikai Gazdasági és Monetáris Szuverenitási Kezdeményezés társalapítója. Számos könyv szerzője, társszerzője vagy szerkesztője, többek között: Africa's Last Colonial Currency, Economic and Monetary Sovereignty in 21st Century Africa; Revolutionary Movements in Africa: An Untold Story; és – amint azt alább tárgyalja – a hamarosan megjelenő De la Démocratie en Françafrique. Une histoire de l'Impérialisme électoral(Fanny Pigeaud közreműködésével). Emellett világbajnok francia Scrabble-játékos.